ezek mind üres szavaknak tűnnek egy olyan ember számára aki nem érzi át az érzelmeimet - tudom ezt nem lehet szavakba önteni, de megpróbálom.
egyetlen mosolyod boldogabbá tesz mint bárki más ezen a világon, tegyen -bárki, bármit - én hosszú hónapok óta csak rád gondolok - leírhatatlan érzés, a gyomromban nincsenek pillangók, valami egészen mást - valami fájdalmasabbat érzek - , hiszen nem foghatom kezedet, nem tudhatlak magaménak - ezáltal egyszerre gyűlöllek és szeretlek…
Nem érzem azt amit régen, nem érzem azt, hogy mellettem vagy... s fogod a kezemet... nem érzem h a hajamba túrsz... mind ezek helyett csak a hiányod érzem...a kedvenc emlékem TE vagy!
az elejétől kezdve sejtettem, hogy te sem vagy más... utánad sem maradt más csak a szenvedés...
soha nem gondoltam volna, hogy egyszer majd egyedül ülök itt és te már nem fogod a kezemet.
nem tehetsz ellene... elragad, magával ránt, vonzáskörébe kerülsz, és elnyel, mint valami fekete lyuk, vagy futóhomok. Minél erősebben próbálsz szabadulni, annál előbb leszel véglegesen a rabja. És az egészben a legszörnyűbb: hogy végig ezt akartad...
Az volt az a pillanat, amikor rájöttem, miért is ragaszkodtam hozzá annyira. Mert eszembe juttatta, milyen volt régen minden.. milyen voltam én, mit éreztem akkor. Megmutatta nekem azt a világot, ahol érdemes volt szeretni. Ekkor ébredtem rá arra is, hogy néha nem is maga az ember hiányzik nekünk, hanem az emlékek és a régi idők, amit velük töltöttünk.. és hogy igazából nem őt akarjuk visszakapni, hanem azokat a régen átélt pillanatokat !!..
Néha lennék újból kisgyerek..ha lehorzsolod a térded az nem fáj annyira mint ha összetörik a szíved..